Chapter ~ 2.

Hope szemszöge:

- Hope kelj fel! - kezdett ordítani Stasy.

- Miért nem hagysz nyugodtan aludni legalább egyszer az életben? - nyűgölődtem és a másik oldalamra fordultam.

- Anya most volt bent hogy a szüleid keresnek és elég mérgesek!

- Mi van? - pattantak ki a szemeim.

- Hamarabb hazajöttek Londonból!

- Oh, a fenébe! - álltam fel majd az ablak felé indultam.

- Az ajtón is mehetsz – vigyorgott.

- Jó lesz nekem itt is! Hátha leesek és eltörik valamim és akkor nem apa fogja eltörni!

- Hülye – nevetett fel.

Kinyitottam az ablakot majd kimásztam a fára onnan pedig lecsúsztam és átszenvedtem magam a kerítésen. A házunk ajtaja előtt kifújtam a levegőmet és beléptem.

- Hope Tiffany Williams! Te mégis mit képzelsz magadról, hogy elmész bulizni és még csak itthon sem alszol, és ráadásul nem szólsz az egészről semmit? - tette csípőre a kezét anya.

- Azt képzelem magamról, hogy 22 éves felnőtt nő vagyok vagy...tévedek?

- Ne szemtelenkedj! Amíg velünk laksz, nem csinálhatsz azt, amit akarsz!

- Jó jó legközelebb szólok, ígérem! Apa?

- Apádnak el kellett mennie egy tárgyalásra! Beszélni akarok veled!

- Mondd! - ültem le fáradtan a kanapéra és elterültem.

- Nagyon el vagy lustulva itthon és minden az öledbe hullik, úgyhogy kerestünk neked egy szuper munkát, amit imádni fogsz!

- Most örülnöm kéne? - piszkáltam unottan a hajam.

- Hope! Dolgoznod kell! Nem ülhetsz egész nap itthon! Nem így neveltünk!

- Oké! Mi lenne az a munka?

- Egy fiú bandánál leszel stylist! Mivel stylist a végzettséged és igen jó vagy benne elfogadták, hogy velük menj a turnéra, ami 10 hónapos!

- Anya..ez mind szép és jó de...milyen banda?

- Szerintem ismered őket elég híresek! A One Direction!

- Hogy mi van? - ültem fel hirtelen.

- Mi a baj? - nézett rám aggódóan.

- Igazán semmi! - vágtam műmosolyt majd felrohantam a lépcsőn és bevágtam magam után az ajtót. Szóval 10 hónapig össze leszek zárva 4 idiótával, akik ráadásul bunkók is...vagyis egy közülük biztosan az. Mérgesen fújtattam egyet majd kimentem az ajtómon és leszaladtam a nappaliba.

- Anya muszáj? Keresek, más munkát csak ne kelljen velük mennem! - toporzékoltam.

- Olyan, vagy mint egy tini! Muszáj mivel apádnak sok munkájába került, hogy ezt elintézze neked! Világot láthatsz és szerezhetsz új barátokat!

- De...

- Hope! Nincs de!

- Mikor indulok? - sóhajtottam megadóan.

- Holnap délben!

- Mi van? - visítottam 4 oktávval feljebb.

- Kicsim mi elmegyünk 2 hónapra apáddal és nem szeretnénk, hogy egyedül legyél!

- De a srácok New York-ban vannak! Akkor minek menjek én Londonba?

- Hát, ami azt illeti...holnap indulnak vissza.. – mondta félve.

- Egy repülőn fogunk utazni? 6 órát össze leszünk zárva??

- Biztos jó fejek! Majd összebarátkozol velük!

- Vagy megölöm az egyiket.. – motyogtam halkan.

- Tessék?

- Semmi! Megyek pakolni – forgattam meg a szemem.

Felszaladtam a szobámba majd az ágyam mellé térdelve kihúztam alóla a bőröndöm és a gardróbomhoz léptem. Elég sok ruhám van hisz imádok vásárolni. Egyszerűen nem tudok úgy elmenni egy boltba, hogy ne 10 szatyorral jöjjek ki. Tudom, ez elég nagyképűnek hangzik, de ha megtehetem hát miért ne? Fél óra alatt beledobáltam minden szükséges holmit a bőröndbe majd ledőltem az ágyra és felhívtam Stasy-t.

- Hope! Most akartam átmenni! - szólt bele.

- Akkor gyere, megvárlak a ház előtt!

- De én ninjásat akarok játszani!

- Stasy! - szóltam rá nevetve.

- Jó oké akkor ajtón közlekedek, mint a normális emberek – mondta unottan és letette.

Elnevettem magam a barátnőm idiótaságán majd felpattantam és leszaladtam a lépcsőn.

Kimentem az ajtó elé és leültem a járdára. Pár másodperc múlva szöszmötölést hallottam meg majd előtűntek Stas barna tincsei a bokrok mögül.

- Na mizu van te ninja? - nevettem fel és odaszaladtam megölelni.

- Utálom, hogy nem hagysz kibontakozni!

- Stas! Nem tudtál még így sem csendben jönni szóval elég messze állsz a ninjaságtól!

- Pedig olyan menő! - csillant fel a szeme.

- Na, gyere! - kuncogtam majd előre mentem.

- Jó estét Mrs. Williams! - vigyorgott a barátnőm anyára.

- Szia Stasy! - mosolyodott el anya.

Felrángattam a szobámba majd leültettem az ágyamra.

- Mi ez a bőrönd? - húzta fel a szemöldökét.

- Erről akartam veled beszélni!

- Hallgatlak!

- El kell utaznom mivel anya ki találta, hogy nekem munkára van szükségem és találtak egyet nekem Londonban! Vagyis ott kezdek aztán...kitudja..

- Mi ez a munka?

- Nem ér röhögni, ha elmondom! - tettem fel a mutatóujjam.

- Nem fogok! Mondd már!

- One Direction stylist leszek – jelentettem ki mire pukkadozni kezdett a röhögéstől.

- Hogy te? Velük? Azzal egy légtérben, aki leribancozott miután lefeküdtetek?

- Igen!

- Figyelj a repülőút hat óra, úgyhogy várnod kell egy kicsit, míg leteszem az óvadékot, ha esetleg péppé vered!

- Köszönöm ez megnyugtató – nevettem fel.

- Anyukád tudja ezt az egészet?

- Nem! Nem fogom elmondani neki, hogy lefeküdtem egy olyan sráccal, akit nem is ismerek...

- Mondjuk ez jogos!

- Szóval most mit tegyek? Nem fogjuk egymást látni!

- Hát igen...ez nagyobb gond – húzta el a száját.

- Mi lesz velem a hülye fejed nélkül? - görbítettem le a szám.

- Amennyiszer csak tudok, megyek hozzád oké?

- Hát jó.. – sóhajtottam és megöleltem.

- De amúgy..ha lehetséges Niall-re ne hajts rá mert ő az enyém!

- Na, ne mond, hogy bejön..

- De! Nagyon is! - vigyorgott.

- Majd beajánllak!

- Megtennéd? Úúú oké! - visítozott.

- Őrült! - nevettem fel majd eldőltem az ágyamon.

*Másnap reggel*

- Hope siess már! Itt fognak hagyni! - kiabált fel az emeletre anya.

- Anya 10 óra van, még simán kiérünk a reptérre!

- Jó csak siess!

- Bárcsak lekésném azt az idióta gépet – morogtam az orrom alatt és felfogtam a hajam lófarokba majd megigazítottam magamon a felsőm és a szoknyám.

Belebújtam a cipőmbe majd a bőröndöm fogantyúját megragadva indultam le a földszintre.

- Na, végre! - tette össze a két kezét.

- Anya ne drámázz már! Még van két óra az indulásig!

- Jó, de meg kell reggelizned és még én sem vagyok teljesen kész!

- 22 éves felnőtt nő vagyok! Majd eszek, ha akarok! Te meg akkor készülj!

- Oké! Nem szóltam – sóhajtott majd bement a hálójukba.

Megforgattam a szemem majd az asztalra kitett gyümölcsös tálról elvettem egy almát és beleharaptam. Kifújva a levegőmet huppantam le a kanapéra és néztem szét a lakásban. Hiányozni fog. Hiányozni fog Stas, anya, apa és a barátaim is…

Szépen lassan elrágcsáltam az almám miközben a telefonomat nyomkodtam majd egy fél óra múlva anya hangját hallottam meg a hátam mögül.

- Mehetünk? - kérdezte.

- Felőlem... – vontam vállat majd felküzdöttem magam a kanapéról és a bőröndöm megmarkolva a táskám pedig a vállamra véve az ajtó felé indultam.

- Egy kicsit több vidámságot! - szólt rám.

- Anya nem fogok jó képet vágni ezekhez az idiótákhoz!

- Hát jó.. – sóhajtott majd kinyitotta a kocsit és hátratette a cuccaim.

Bepattantam az anyós ülésre majd bekötöttem magam, ahogyan anya is.

- Élvezni fogod, hidd el nekem! - mosolygott rám az utat figyelve.

- Lehet…csak félek, hogy milyenek lesznek velem…

- Kedves fiúk! Szerinted miért van annyi rajongójuk?

- Tudom is én!

- Ne legyél ennyire negatív! Fogd fel egy nyaralásnak!

- Jó hosszú nyaralás!

- Hope!

- Oké befejeztem – dőltem hátra unottan.

Fél óra múlva már a repülőtér forgatagában álltunk ketten és vártunk valakit, aki szól, hogy merre kell menni, de eddig sehol nem volt senki.

- Elmegyek telefonálni! - mondta anya majd itt hagyott.

Kerestem magamnak egy padot majd leültem és az embereket kezdtem el nézni, akik láthatólag mind siettek valahova.

- Mindjárt itt lesz egy őr és elvisz téged! - lépett elém egy 5 perc múlva.

- Oké! - egyeztem bele majd felálltam és anya nyakába borultam.

- Hiányozni fogsz – motyogtam a vállába.

- Jajj te is nekem drágám! Vigyázz magadra és hívhatsz bármikor, amikor csak szeretnél! Ne  csinálj, hülyeséget kérlek!

- Miért mondja ezt nekem mindenki? - kérdeztem értetlenül mire anya elnevette magát.

- Nem is értem! - nevetett tovább.

- Nem vagyok olyan szörnyű!

- Nem is mondtam ilyet – mosolyodott el.

- Jó napot Mrs. Williams! Én Steven McCourtney vagyok a srácok egyik testőre!

- Jó napot Steven! Ő itt a lányom Hope Wiliams! Ő fog a fiúkkal tartani az elkövetkezendő hónapokban!

- Szia Hope – intett.

- Hello – intettem vissza félénk mosollyal.

- Akkor mehetünk?

- Persze! - mondtam majd megöleltem még egyszer anyát addig ő elvette a táskám és a bőröndöm.

- Ez tetszik – néztem fel rá.

- Micsoda?

- Hogy nem én viszem a cuccokat – mondtam mire felnevetett.

- Akkor jóban leszel a srácokkal!

- Na, azt kétlem.. – motyogtam.

Nem sokára odaértünk egy ajtóhoz ahova be is nyitottunk.

- Oh, Steve már vártunk titeket! - mosolygott ránk egy harminc körüli szőke hajú férfi.

- Te vagy Hope igaz?

- Ahha – válaszoltam.

- Örülök, hogy megismerhetlek, én Richard Davis vagyok a fiúk turné menedzsere! - rázott velem kezet.

- Hope Williams – mosolyodtam el.

- Hol vannak már a srácok? Fogadjunk megint Niall miatt késnek! - bosszankodott.

- Nyugodj, meg még van 10 percük beesni!

- Hát ez rohadt megnyugtató! - ült le a fotelbe.

Kiabálást és lányok sikítását kezdtük el hallani kintről ezért Richard kiment.

- Nyugi ezek már ők lesznek – mosolygott rám Steve.

- Hát ez nagyszerű! - erőltettem az arcomra egy mosolyt.

- Mizu főnök? - dugta be a fejét egy hosszabb hajú fiú.

- Végre hogy itt vagytok! - mondta Steve.

- Gyere kislány! - szólt nekem oda mire a srác is idefordította a fejét majd végig mért.

- Helló! - vigyorodott el.

Kétségtelenül megnyerő mosolya volt. Azt hiszem ő Harry.

- Szia – köszöntem neki fapofával majd Steve után mentem.

- Louis ne tehénkedj már Liam-re! Induljunk a géphez! - mondta Richard.

Odamentem Richard-hoz ezzel a tettemmel pedig magamra irányítottam mindenki figyelmét.

- Óó srácok ő itt Hope Williams az új stylist-otok!

- Kiráály! - vigyorgott Harry.

- Hazz nem rá hajtani! - tette fel a mutatóujját.

- Vettem főnök! - tisztelgett nevetve.

- Na, gyertek! - csóválta meg mosolyogva a fejét és elindult.

Szorosan a nyomában voltam nem akartam a srácokkal egy vonalban menni. Utálom, ha méregetnek. Kiértünk a repülőhöz és rögtön fel is szálltunk rá. Gyönyörű volt a belseje. Még sosem láttam magánrepülőt belülről. Elegáns bútorokkal volt berendezve és minden bőrből volt. Lehuppantam az egyik fotelbe és jobban körülnéztem. Sorba feljöttek a fiúk és én még vizslattam az ajtót, hogy jön –e valaki, de senki nem lépett fel. Hogy én csak ezzel a négy idiótával? 6 órára összezárva? Na, ne! Louis tekintetét végig kerültem, de amint leült a velem szemben lévő fotelbe rögtön rá emeltem a tekintetem és belenéztem a tengerkék íriszeibe. Csöndben méregetett, de nem szólalt meg.

- Mi van Tomlinson? Olyan csendes lettél! - jött ide nevetve azt hiszem Liam.

- Ja, semmi!

- Csak nem bejön Hope? - vigyorodott el.

- Liam! - sziszegte.

- Jó jó csak megkérdeztem – tette fel a kezeit.

- Srácok ki kér melegszenyát? - kérdezte a szőke hajú kizárásos alapon Niall.

- Én – mondta Hazz.

- Én is – mondta Louis.

- Hope? - nézett rám Niall.

- Nem köszi!

- Felelsz vagy merszezzünk! - kiáltotta el magát Hazz.

- Én biztos nem – tiltakoztam.

- Nem vagy bevállalós? - húzgálta a szemöldökét.

- De csak….na, jó én is játszom! - ültem le a földre.

Harry kiivott gyorsan egy flakon kólát majd letette középre. Készen lettek a meleg szendvicsek is ezért mindenki tudott csatlakozni a játékhoz.

- Na, én kezdek! - vette el az üveget Liam.

Középre helyezte majd egy mozdulattal megpörgette ami Harry-n állt meg.

- Várom a kérdést! - vigyorodott el és felfogta a haját.

Jobban megy neki, mint nekem…ez nem ér.

- Sosem mondtad el nekünk, hogy mi volt Kendall-el szóval gyerünk!

- Payne te kis kíváncsi! - nevette el magát.

- Na, halljuk!

- Egy éjszakás kaland! - mondta mire Louis-ra néztem, aki le nem vette volna a szemét rólam.

- Ejnye, Harry ilyet nem szabad csinálni! - dorgálta meg.

- Hát igen…a lányok nem díjazzák, ha kihasználják őket – motyogtam.

- Te jössz Hope! - vigyorodott el Hazz.

Az üvegre tettem a kezem majd megpörgettem és nem tudom, hogy szerencsére –e, vagy sem de Louis-ra mutatott. Hope Williams szerencséje már csak ilyen.

Kérdő tekintettel fürkészte az arcom én pedig szólásra nyitottam a szám.

- Tényleg annak gondolsz, amit akkor mondtál nekem? Az a bizonyos jelző…

- Egyáltalán nem. Részeg voltam!

- A részegek őszinték – mondtam mire megrázta a fejét és pörgetett.

A repülőút nagy része üvegezéssel és evéssel ment el. Majdnem az összes srác elaludt már a felénél csak én és Harry maradtunk ébren.

- Na, ki vele mi történt közted és Louis közt? - ült le mellém a kanapéra.

- Te honnan tudod, hogy volt bármi is? - vontam össze a szemöldököm.

- Hülyének nézek ki?

- Öm..

- Ne válaszolj – mosolyodott el. – Szóval? - nézett rám.

- Lefeküdtünk egymással.

- Oh…akkor már értem!

- Ja..és nem volt valami úriember!

- Mi? Louis? De hát ő mindig is tisztelte a lányokat. 5 húga van..

- Hát lazán leribancozott és kidobott…

- Megviselte az Eleanorral való szakítás. 3 évig voltak együtt.

- Miért szakítottak? - kérdeztem kíváncsian és felhúztam a lábaim.

- A távolság. Van, hogy sokáig nem megyünk haza és ki sem látszunk a munkából. Nehéz így kapcsolatokat kiépíteni bárkivel is..

- Azt elhiszem… Rossz lehet így.

- Nem a legkellemesebb, de szeretjük a munkánkat.

- És az ötödik tag? Zayn? Vele mi van?

- Bonyolult ez az egész. A lényeg hogy már nem akarta ezt csinálni.

- Nehezebb így négyen?

- Nehéz volt. De az idő elteltével egyre könnyebb.

- Fura…azt hittem rólatok, hogy valami elkényeztetett nagyképű seggfejek vagytok. Közbe kiderül, hogy mindegyikőtök jó fej!

- Mindenki ezt gondolja rólunk. Pedig mi csak négy tök átlagos hülye gyerek vagyunk, akik élvezik a munkájukat és azt, hogy zenélhetnek.

- Azt hiszem még sem lesz olyan szörnyű ez a 10 hónap.

- Azt garantáljuk! - kacsintott nevetve.